A legenda szerint a 3. században élt Fermín egy római szenátor kereszténységre áttért, jámbor lelkű fia volt. Őt választották meg Pamplona első püspökének, s 303-ban egy galliai térítőútján fejezték le. San Fermín vértanú Pamplona védőszentje, Navarra társpatrónusa, a csizmadiák, a borkereskedők és a pékek védőszentje.
A szent ereklyéi 1196-ban kerültek szülővárosába, ahol sokáig október 10-én tartották ünnepét. Az időpontot a zord őszi időjárás miatt 1591-ben tették át július elejére, amikor a messze földön híres állatvásárokra is sor került, s hamarosan már bikaviadalokat is rendeztek ekkor. A helybéliek szerint ugyanis a szent Pamplonában halt mártírhalált, bika után kötve hurcolták végig a város utcáin. Az eleinte kétnapos Fiera de San Fermín, vagy ahogy a helyiek nevezik, sanfermines egyre tovább tartott, egyre több látványossággal bővült és egyre többen vettek részt rajta.
A napjainkban már kilencnapos ünnep a múlt században a Nobel-díjas amerikai író, Ernest Hemingway közreműködésével vált világhírűvé. Hemingway 1923-ban látta először a bikafuttatást (encierro), amelynek 1926-ban megjelent Fiesta (A nap is felkel) című regényében irodalmi emléket állított. Műve felkeltette az angolszászok érdeklődését a szokatlan látványosság iránt, amelyre ma már a világ minden tájáról özönlenek az emberek. A kétszázezer lakosú Pamplona utcáit ilyenkor egymillió turista lepi el, akik esznek-isznak, énekelnek, táncolnak, és gátlásaikat levetkőzve, féktelen mulatozással töltik el a világ legőrültebb fesztiválját.
A fesztivált július 6-án délben a városháza erkélyéről kilőtt rakétával nyitják meg a hagyományos baszk viseletbe (fehér ruha, nyakba kötött piros kendő és piros derékszalag) öltözött tömeg előtt. A következő nap reggelétől aztán naponta több ezer helybeli és turista bizonyítja bátorságát, vagy kockáztatja könnyelműen az életét a híres-hírhedt bikafuttatásokon.
A környező gazdaságokban tenyésztett, bikaviadalokra szánt állatokat hagyományosan lábon hajtották át a város közepén lévő arénába. Arra nézve nincsenek pontos adatok, mikor kezdtek a férfiak a bikákkal együtt futni, de az biztos, hogy a szokás a 18. század végén már létezett. A bikafuttatás menete évtizedek óta szinte változatlan.
Reggel nyolc órakor rakéta fellövésével jelzik, hogy a karámból hat békés természetű ökör kíséretében kiengedték a hat viadalra szánt, felajzott bikát. A 600 kilogrammos kolosszusok előtt a mindössze egy összetekert újsággal felfegyverkezett futók rohannak végig az óváros kordonokkal védett, szűk utcácskáin. A bikaviadal-arénáig mindössze 825 métert kell megtenniük, de a csupán három-négy percig tartó futás így is baleset- és életveszélyes.
A résztvevőknek erős idegzetre, gyors reflexekre és jó erőnlétre van szükségük, és nem árt, ha a szerencsével sem állnak hadilábon. A baszk ruhát viselő, tapasztalt helyi futók, a mozók egyfajta művészetnek tekintik a vágtát. Komolyan edzenek azért, hogy a futásuk szép legyen, s indulás előtt Fermín szobra előtt, énekelve kérik a szent áldását. Közöttük, a néhány ezer fős tömegben tapasztalatlan turisták tolonganak, akik gyakran éjszakai dorbézolás után állnak a bikák elé, és nem riadnak vissza az egyébként szigorúan tilos ingerlésüktől sem, veszélybe sodorva futótársaikat. Az 1924 óta eltelt évtizedekben a feljegyzések szerint 15 ember vesztette életét a vágtában, legutóbb 2009-ben öklelt halálra egy bika egy 27 éves madridi férfit;a sebesültek száma évente több százra rúg.
Az arénába érkezett bikákat egymástól elkülönítve karámokba terelik. Fél hatkor megkezdődik a díszes ruhába öltözött lovasok és az elpusztult állatok szállítására használandó lovas fogatok bevonulása a közel húszezer főt befogadó arénába, ahol fél hétkor kezdetét veszi a nap másik nagy látványossága, a bikaviadal (corrida).
A viadalra szánt bikák (toro bravo) tenyésztésére egy egész ágazat szakosodott, s az állatok tenyészetenként más-más jellemző tulajdonságokkal bírnak. A miurai bikák veszélyesek és erősek, de az arénában nemes viselkedésűek, a Cebada Gagóból származók ingerlékenyek, a jandilla a legmerészebb, futtatásuk mindig szenvedéllyel és drámával jár.
A macskaköves utcákon reggelenként végigdübörgő félelmetes bikák esténként már az életükért harcolnak, s alulmaradnak a szigorú koreográfia szerint küzdő, jól felkészült torreádorokkal szemben. A tömegeket vonzó bikafuttatás és -viadal véres hagyománya ellen egyre többször emelik fel szavukat az állatvédők.